“Az And Than We Swam az Indiai-óceánt átszelő utunk krónikája. Egy olyan kalandé, ami kevesebb embernek sikerült, mint ahányan a Holdon jártak! Nagy kalandra vágytunk és a kívánságunk teljesült. A film holdszivárványok és meteoresők, bálnák és rablóhalak, köröző cápák és hatalmas tintahalak története. Útleírás és óceáni krónika.” – James Adair
Két jóbarát egyszer részegen megfogadta, hogy – bár soha nem eveztek még – áteveznek az Indiai-óceánon. A veszélyes vállalkozással nemcsak világrekordot állítottak fel, de filmsztárok is lettek. James Adair és Ben Stenning többször nézett szembe a halállal 116 napos útjuk során, például akkor, amikor a hajójuk felborult és ők öt órát töltöttek a cápáktól hemzsegő vízben. De túlélték és hőstettüket Ben Finney filmre álmodta az And Then We Swam [És aztán úsztunk] című alkotásában.
Minden azzal kezdődött, hogy jónevű St. Andrews Egyetem diákjaiként, nem sokkal a diplomaosztó előtt, James és Ben őrült fogadalmat tett, nekivágnak ennek a kalandnak. A barátaik csak legyintettek. Hamarosan megfeledkeztek róla és a következő hét évet unalmasabbnál unalmasabb munkakörökben töltötték. 2010-re elegük lett szánalmas kis életükből és eszükbe jutottak Ernest Hemingway szavai, miszerint „józanul mindig tedd azt, amit részegen megfogadtál”.
Mindketten havi 400-400 fontot adtak be a „hajó-pénzbe”, majd 15 000 fontért megvásároltak egy használt hajót, amivel a korábbi tulajdonosok már kétszer átszelték az Atlanti-óceánt. A józan ész és annak ellenére, hogy figyelmeztették őket, akár két napba is beletelhet mire a mentőcsapat eléri őket, 2011 tavaszán az ausztrál Perth partjainál vízre szálltak.
A rákövetkező 116 napban az otthonuk egy 1 tonnás, 26 láb hosszú óceáni evezőshajó volt, megpakolva 300 kiló tartósélelmiszerrel (főleg curryvel), navigációs eszközökkel, egy sótalanító berendezéssel, némi whiskyvel és cigarettával (fejenként napi egy szál) és – ahogyan abban előre megállapodtak – fejenként három könyvvel. Két óránként váltották egymást. Amíg az egyik a 2,1m x 1,2m-es vízálló kabinban aludt, a másik evezett.
Pont félúton jártak, amikor James arra lépett ki a kabinból, hogy egy hatalmas hullám összezúzza a fedélzeti navigációs rendszert (GPS) és a sótalanító berendezést. „Kénytelenek voltunk egy kézi GPS-t használni, ami a koordinátákon túl semmit nem mutatott, nem úgy, mint a rendes GPS, ami az út tervezéséhez szükséges egyéb információkat – sebesség, tempó – is képes volt megmutatni. A lemerülő akkumulátor miatt csak néha kapcsoltuk be a GPS-t, egyébként iránytűt használtunk.”
Gyakran előfordult, hogy egész nap eveztek, este pedig kiderült, hogy az áramlat miatt távolabb vannak, mint mikor elindultak. Az utolsó napon – épp mikor 116 nap után először pillantották meg a partot – újabb hatalmas hullám érkezett, nagyobb, mint bármelyik eddigi. A hajójuk felborult, mindketten vízbe estek.
Bennek sikerült megmenekítenie egy jelzőfáklyát a hajóról, amit meggyújtott, de a fáklya lerepülő teteje valahogy beleállt James lábába. A páros öt órát töltött el egymásba kapaszkodva a cápáktól hemzsegő vízben, miközben James lábából szivárgott a vér. Végül – csodával határos módon – egy helyi mentőegység megtalálta és partra szállította őket, egyenesen a srácok szüleinek karjaiba, akik már szinte feladták, hogy élve viszontlátják fiaikat.
A kalandról készült film a 2014-es kanadai fesztiválon a közönség egyik kedvenc filmje volt.
