A fogyatékkal élő mászók elképesztő teljesítményei arra sarkalják az embert, hogy elhagyja a „fogyatékkal” szót minden híradásból, ami róluk szól!
Craig DeMartino – Poopie Head, 5.10c Red River Gorge, Kentucky – Fotó: Mike Wilkinson
Négy nappal azután, hogy nekivágtunk, Pete Davis az utolsó szakaszt teszi meg a Zodiac-ban, ebben a 22 kötélhosszas útban. A sarlósfecskék kíváncsian figyelnek és boldogan csipogva utaznak a termikeken. Lenézve azt látom, hogy ugyanezek a légáramlatok emelgetik az alattunk lógó köteleket. A kötelek táncot járnak a repedések mentén, amiket az elmúlt napokban magunk mögött hagytunk. Látom, ahogy Jarem Frye felfelé csúsztatja a jumárt. A válla megfeszül, a sisakja alatt gyöngyözik az izzadtság.
Ez az ötödik alkalom, hogy megmászom az El Cap-ot. Elérem az utolsó peremet. Felhúzom magam, ránézek Pete-re és összepacsizunk. Elképesztő, amit Tommy és Kevin elért a Dawn Wall-on, különösen úgy, hogy Tommynak hiányzik az egyik ujja. De a mi háromfős csapatunkból tagjai közül kettőnek egy-egy lába, egynek pedig a karja hiányzik. Átöleljük egymást és próbáljuk felfogni, hogy mi vagyunk az első olyan, csupa végtaghiányos mászóból álló csapat, aminek sikerült megmásznia az El Caitant!
14 évvel ezelőtt, egy augusztusi délután Malcolm Daly benézett hozzám a kórházba. Koszosan, ziaporral borítottan bemutatkozott, majd lehuppant az ágyam mellett álló székbe, lecsatolta a műlábát és feltette a csonkot pihentetni az ágyamra. Én akkoriban próbáltam felfogni mi is történt velem két hónappal azelőtt. Lezuhantam egy szikláról, összetörtem néhány csigolyámat, a bokámat, a lábamat. Megváltozott az életem. A fájdalom állandó társammá szegődött.
Ahogy Malcolm ott ült az ágyam mellett, a ventilátor felém fújta a fák, a friss levegő és a természet illatát. Sokkolt az ágyamon pihenő csonk látványa. Minden porcikámmal azt kívántam, hogy valahogy kerüljön ki a látóteremből, hogy gondolnom se kelljen rá! De Mal ragadós lelkesedése és a szavaiban rejlő igazság elcsitította a gondolataimat.
„Nem nagy dolog elveszíteni a lábad” – mondta. „Ugyanúgy képes vagyok megtenni bármit, amit akarok és te is képes leszel rá, ha inkább az amputáció mellett döntesz.” Összezavarodtam. A testem darabokra tört. Összevarrták, összefoltozták. Amputáltathatom a lábam, vagy megtanulhatok együtt élni egy szinte használhatatlan végtaggal és a vele járó állandó fájdalommal.
Mal egy alaszkai mászóbaleset következtében veszítette el a lábát. 24 órán át várta egy párkányon a mentőcsapat érkezését. Ennyi idő alatt volt ideje átgondolni, hogy mi várhat rá. Megbékélt a helyzetével és úgy döntött, csak előre tekint. A folyamat mindenkinél hasonló: az embernek szembe kell néznie azzal, hogy a teste nem működik úgy, ahogy korábban megszokta és döntenie kell, hogy képes-e ezzel így együtt élni vagy valami többet akar. Nincs helyes válasz, csak egyéni döntés. A legtöbben pont ezt nem értik. Hogy lehet egy amputáció a válasz arra, ha valaki többet akar? Nekem például borzalmas érzés volt belegondolni abba, hogy soha többé nem mászhatok a családommal és a barátaimmal, hogy nem válaszolhatok a sziklák hívó szavára. Nem tudtam elengedni az életemnek ezt a részét.
Craig DeMartino – Inyerbuttkwa, 5.10c,Poudre Canyon, Colorado – Fotó: Cameron Maier
A balesetem és az amputáció után szembe kellett néznem a kérdéssel, hogy ki vagyok én? A sziklamászás életem egyik meghatározó része volt, elképzelni sem tudtam, hogy ne mászóként gondoljak magamra. 2006-ban végre készen álltam arra, hogy megtudjam, mire vagyok most képes.
Ekkoriban ismerkedtem meg Hans Florine-nal. Ismeretlenül hívtam fel, tanácsot akartam kérni tőle a gyorsasági mászótechnikám fejlesztéséhez. Hans pozitív hozzáállása, a hite abban, hogy az ember bármire képes ha eléggé akarja nagyon sokat segített nekem. Amikor felajánlotta, hogy másszuk meg együtt az El Cap-ot, gondolkodás nélkül rábólintottam.
Nekem mindig is az El Cap jelentette a sziklamászás alfáját és omegáját. Nincs olyan komoly mászó, akinek ne lenne rajta a bakancslistáján ez a szikla.
Hans segítségével én lehettem az első végtaghiányos mászó. aki kevesebb mint 24 óra alatt megmászta az El Capitan „Lurking Fear” elnevezésű útját. A rákövetkező évben 13 óra alatt sikerült a Nose-t is kimászni.
Nem gondoltam, hogy bárkit is érdekelhet ez az egész, de meglepetésemre a világ minden tájáról érkeztek támogató üzenetek és kérdések. Fogyatékkal élő mászó mindezidáig csak úgy mászta meg az El Capitant, hogy a társa ép testű mászó volt. Ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy a „Big Stone” megmászható lenne egy csupa fogyatékkal élő mászóból álló csapattal. A végső lökést Hans adta meg, aki azt mondta: „Megvan benned minden ahhoz, hogy sikerüljön! Találd meg a megfelelő csapatot és csináljátok!”
2007-ben nekivágtunk. 150 méterig jutottunk. Akkor lenéztem Jaremre és láttam, hogy a homlokát a hűvös, szürke gránitnak támasztva mereven nézi a műlábát. Láttam rajta, hogy feladta. Felnézett rám, a tekintetében benne volt, hogy vége és ezzel véget is ért az első kísérletünk arra, hogy végtaghiányos mászóként, segítség nélkül megmásszuk a Lurking Fear-t.
A következő szezonban a fogyatékkal élő mászókra jellemző „soha ne add fel” attitűddel Jarem úgy döntött, hogy próbáljuk meg újra! Nem az volt a célunk, hogy megmutassuk, nincs szükségünk segítségre. Nem. Mi csak azt akartuk, hogy ugyanolyan mászóként tekintsenek ránk, mint bárki másra. Ne kezeljenek se többnek, se kevesebbnek. Ezúttal a „Zodiac”-ot néztük ki magunknak és öt napra rá ott álltunk a csúcson.
1989-ben Mark Wellman volt az első fogyatékkal élő mászó, akinek sikerült feljutnia az El Cap tetejére. Korábban senki nem gondolta, hogy egy kerekesszékes ember képes lehet ilyen teljesítményre. Markot és társát, Mike Corbettet 50 újságíró várta a csúcson. Az ideáig vezető út azonban nem csupa öröm és boldogság.
“Szörnyű volt, haver!” – mondja Mark, amikor a balesete utáni hét hónapos felépülési szakaszról mesél. „Voltak pillanatok, amikor ha képes lettem volna elvonszolni magam az ablakig, akkor kiugrottam volna rajta! Ennyire borzalmas volt!”
Mark 1982-ben a kaliforniai Mount Whitney-n mászott, amikor ereszkedés közben lezuhant. A társa leereszkedett hozzá, amennyire tudta ellátta, majd elindult a több mint 20 mérföldre található központba segítségért. Mark egész éjszaka várt. Azt mondja soha nem hallott még olyan édes muzsikát, mint a másnap reggel megérkező a mentőhelikopter rotorjának hangja. A rehabilitációs kezeléseket követően parkőrként kezdett dolgozni. Ekkor ismerkedett meg Corbettel. Közösen találták ki, hogy megmásszák az El Capitant. Hathónapnyi tervezgetés és kemény edzés után valóra váltották az álmukat. Mark azóta számtalan sérült mászónak tanította meg hogyan vegye újra a saját kezébe a sorsát. Ő a fogyatékkal élő mászás egyik legnagyobb alakja.
Mark 1989-es, úttörőnek számító mászása után a fogyatékkal élő mászók életében is az El Cap lett az egyik legfontosabb szikla. A járványos gyermekbénulás szövődményeivel küzdő Wayne Willoughby például 17 alkalommal mászta meg a sziklát.
Jaremmel és Pete-el 2005-ben ismerkedtem meg az Extremity Games-en. A végtaghiányos sportolók X Games-eként számon tartott versenyen egy műfalat kellett megmászni, a lehető leggyorsabban. A verseny azóta sokat fejlődött, olyan sporteseménnyé vált, ahová szinte hazajárnak a fogyatékkal élő sportolók. Egy baleset után sokan vákuumban érzik magukat. Úgy látják, hogy senki nem érti mi történt velük valójában. Nekem szerencsém van, mert a családom mindig mellettem állt, de nem mindenki ilyen szerencsés. Ezek a versenyek kiváló alkalmat kínálnak arra, hogy megismerjük a sorstársainkat, hogy olyanok társaságában legyünk, akik pontosan tudják milyen érzések kavarognak bennünk.
Bubs Williamson – Black Canyon, Colorado – Fotó: Kennan Harvey
Néhány évvel az első Extremity Games után létrejött a Paradox Sports program. Az Egyesült Államokban számos olyan sportprogram fut, ami fogyatékkal élő embereknek segít teljes életet élni, de a Paradox Sports volt az első, ami kifejezetten a mászásra koncentrált.
Ebben a programban kezdtem el sziklamászást tanítani. Az első tanfolyamomat az Eldorado-kanyonban tartottam. Háborús veteránok és Mal vett részt rajta. A Bastille-t néztük ki magunknak. Olyan volt, mintha egy csapat macskából próbálnék fegyelmezett falkát varázsolni. Az egyik fickó annyira rettegett, hogy remegett az egész teste. Azt hittem, soha nem lesz képes mászni. Chad Jukes azóta megmászta az El Cap-ot és 2016 májusában ő lett a második végtaghiányos mászó, aki feljutott az Everest csúcsára (az első Charlie Linville volt, aki egy héttel előzte meg Jukes-ot). 2015-ben 15 sportolóval utaztunk ki a Spanyolországban rendezett világbajnokságra, ahonnan hét dobogós helyezéssel tértünk haza. Egy évvel korábban még meg kellett elégednünk egyetlen dobogós hellyel.
Azt remélem, hogy a sikersorozat töretlen lesz és egyre többen csatlakoznak hozzánk. Azután is, mikor én már szögre akasztottam a mászócipőt.
CRAIG DEMARTINO, 2016 Augusztus 17.
Forrás: Climbing Magazine
A film: Craig’s Reaction – Banff Hegyifilm Fesztivál Budapest – 2019
Craig DeMartino – Caustic Cock, 5.11b, Red Rock, Nevada – Fotó: Cameron Maier
Ronnie Dickson – Lowtide, V6, Joe’s valley, Utah – Fotó: Julie Ellison
