A belga Nico Favresse, Siebe Vanhee és Sean Villanueva O’Driscoll 2017. január 31-én, 15 napra elegendő élelemmel nekivágott, hogy szabadon megmássza a Torres del Paine Középső Tornyán húzódó „El Regalo de Mwono” nevű utat.
Az út a patagóniai folklór legendás jetijéről, vagy „havasi emberéről” Mwonoról kapta a nevét, „A havasi ember ajándéka” nevet viseli. A mitológia szerint Mwono békés lény, aki csak azokat bántja, akik a területére merészkednek.
Fotó: Sean Villanueva
A kiszámíthatatlan időjárás ellenük dolgozott. A 15. napon ugyan feljutottak a csúcsra, de a két 5.13-mas nehézségi fokozatú kötélhossz közül az egyiket még nem mászták ki szabadon. A vészesen fogyó élelmiszertartalékuk ellenére úgy döntöttek, a falon maradnak és megpróbálják valóra váltani az álmukat. A 19. napon aztán úgy tűnt, hogy minden elveszett, de akkor rájuk mosolygott a szerencse. Az idő kitisztult és így Favresse mégis nekivághatott, hogy megmássza az utolsó olyan kötélhosszt, amit addig még nem sikerült szabad stílusban megmászniuk.
Fotó: Nico Favresse, Siebe Vanhee, Sean Villanueva O’Driscoll
Interjú Nico Favresse-vel:
Mennyiben hasonlít ez a kaland a korábbi nagyfalas mászásaidhoz? Töltöttél már el ennyi időt ilyen rossz időjárási körülmények közt egy falon? És akkor is sikerrel jártál?
Ez volt a leghosszabb idő, amit ilyen rossz időjárási körülmények közt töltöttem el egy falon. Amikor Kínában, a Kokshaal-Too hegyen a Kyzyl Askerben másztunk akkor is nagyon nehéz dolgunk volt, de inkább az extrém hideg miatt. Éjszaka -15 fokig süllyedt a hőmérséklet, de nappal sem haladta meg a -5 fokot. Azóta – bárhol is mászom – mindig az jut eszembe, hogy ez semmi ahhoz képest, amit Kínában átéltünk. Reggelente megolvasztottuk a havat, hogy legyen vizünk, de délre jéggé fagyott minden a kulacsunkban.
Patagóniában másfajta nehézségekkel kellet szembenéznünk. Persze ott is hideg van, és sokat fúj a szél, de a legnagyobb kihívást a változékony idő jelentette. Olyan gyorsan vált az időjárás, hogy egyszerűen kiszámíthatatlan! Egyszer tomboló hóviharra ébredtünk és azt hittük pihenőnapot kell tartanunk, majd fél óra múlva kitisztult az ég és nyugodtan mászhattunk. Eltelt egy óra és visszatért a vihar. Egyetlen nap alatt radikális változásokat tud produkálni az idő, így sosem tudhatod, hogy mászni vagy pihenni fogsz!
Fotó: Nico Favresse, Siebe Vanhee, Sean Villanueva O’Driscoll
Mesélnél egy kicsit arról a bizonyos utolsó kötélhosszról az utolsó napon? Ha megpróbálom elképzelni, akkor elfagyott ujjak, korgó gyomor és kirepedezett bőr képe lebeg a szemem előtt. Ilyen volt? Mi játszódott le benned attól a pillanattól kezdve, hogy úgy döntöttél adsz magadnak egy utolsó esélyt, addig, amíg felfogtad, hogy sikerülni fog?
Miután napokat töltöttünk azzal, hogy kitaláljuk a mozdulatokat, de az időjárás sosem engedte, hogy nekivágjunk, lassan leesett, hogy egyetlen esélyünk maradt. Hatalmas nyomás nehezedett rám. Bizonyos szempontból talán a free szólóhoz tudnám hasonlítani. Nem emlékszem, hogy valaha is ennyit gondolkodtam volna egyetlen kötélhosszon! A 19. napon másztam meg. Azon a napon, aminek reggelén úgy ébredtünk, hogy metsző szél fújt, a fal nedves volt és egy fia ennivalónk sem maradt. Pakolni kezdtünk és igyekeztünk megbarátkozni a gondolattal, hogy egyetlen kötélhossz választ el attól, hogy elmondhassuk: szabadon másztuk ki az utat.
Egyszer csak csendesedni kezdett a szél, a hőmérséklet egy kicsit megemelkedett és a felhők mögül kibukkant a nap. Végre eljött a lehetőség! De félreértés ne essék! Még mindig hideg volt és a szél is fújt, mégis úgy tűnt egy kicsit kedvezőbb az időjárás. Szerencsére a lehetőleg legközelebb táboroztunk attól a bizonyos kötélhossztól, így szinte rögtön nekiindulhattam.
Végülis, ha belegondolok, ez is csak egy kötélhossz…Sőt, maga az, hogy szabadon meg akar valaki mászni egy utat, az is csak egy olyan cél, amit önmagadnak állítasz fel, így ha nem sikerül, akkor sincs semmi baj. Különösen igaz ez a mi esetünkben, amikor nem az út nehézsége, hanem a külső körülmények – az időjárás, az élelem hiánya – jelentik a sikert vagy a kudarcot. De akkor is jó érzés győztesen kikerülni a harcból! Nagyon megkönnyebbültem, amikor sikerült és örültem neki, hogy rossz szájíz nélkül ereszkedhetünk le.
Egyébként is ez volt a kedvenc kötélhosszam, csalódott lettem volna, ha meg sem próbálhatom. Nekem sikerült, de Siebe is nagyon közel volt hozzá. Sean pedig az alatta lévőt mászta ki. Mindannyian nagyon keményen küzdöttünk, mindenkinek komoly része volt a sikerben. Ilyen körülmények között nem számít melyik kötélhossz kinek sikerül végül, mert nagyon sok múlik azon, hogy az ember jó időben van-e jó helyen.
Milyen ez a bizonyos kulcs-kötélhossz?
Egy vékony repedés mentén húzódik, ami túl vékony ahhoz, hogy beékelhesd az ujjad. Kitett és nehéz berakni a biztosítópontokat. Sok benne a nehéz fogás, de szerencsére nem kell túl messzire tenni a biztosítópontokat.
Mesélnél egy kicsit arról, hogy mennyi és milyen élelmiszerrel indultatok el?
Úgy terveztük, hogy maximum 15 napot töltünk el a falon. Reggelire zabpelyhet, magkeveréket és aszalt gyümölcsöket vittünk. Délben általában magvakat, aszalt gyümölcsöt, házi készítésű kókuszszeletet és sajtot ettünk. Este pedig liofilizált ételt fogyasztottunk. A 13. nap táján kezdtük csökkenteni az adagokat. Akkor még reménykedtünk abban, hogy minden rendben lesz, úgyhogy annyira azért nem fogtuk vissza magunkat. A 15 napon megettük a maradék kajánk felét, a 16. napon annak a felét, a 17. napon pedig a maradék fél felének a felét és így tovább. Szerencsére volt nálunk némi extra ennivaló is, úgyhogy kihúztuk valahogy.
Mi volt a legjobb ebben a kalandban, persze amellett, hogy sikerült szabadon kimásznotok az utat? Úgy hallottam egész jól éreztétek magatokat odafenn!
Nekem az is nagyon jó volt, amikor magamra maradtam a függősátramban a gondolataimmal. Felért egy terápiával! Ki tudtam üríteni az elmém és elgondolkodhattam az életemen.
Mi volt a legnehezebb?
Az, amikor próbáltam rájönni, hogy mégis miért teszem ki magam ennyi szenvedésnek!
Forrás: Alpinist.com
A film: Notes from the Wall – Banff Hegyifilm Fesztivál Budapest – 2019
A Torres del Paine Középső Tornyán húzódó „El Regalo de Mwono”-t (VI 5.13b, 1200m) először a ’90-es évek elején mászta meg Paul Pritchard, Sean Smith, Noel Craine és Simon Yates.
