Sí és kultúra Pakisztánban

Julien ’Pica’ Henry beavat minket a pakisztáni Hunza-völgyben forgatott film rejtélyeibe.

Hunsa_BY JEREMY BERNARD_06

Délelőtt 10 óra van. A pakisztáni Karakorum-vonulat felett ragyogó napsütést nem zavarják felhők. Sam Favret, Leo Slemett és én a Barbara csúcson állunk (5520m), ahonnan 360 fokos panoráma nyílik a környező tájra. Igyekszünk kiélvezni a pillanatot. Hálásak vagyunk, hogy végre valóra válthatjuk az álmunkat.

Éjfél körül indultunk el az alaptáborból és körülbelül 4 órán át meneteltünk felfelé a telihold fényében mielőtt az első hajnali napsugarak fényénél sítalpakra cseréltük volna hágóvasainkat. Szinte földöntúli élmény volt napkeltekor feljutni a Hispar-gleccser feletti gerincre és az elkövetkező órák is olyanok voltak, mintha álmodnánk.

Hunsa_BY JEREMY BERNARD_02

Először 2008 tavaszán jutottam fel a Barbara csúcsra a legjobb barátom, Max társaságában.  5100 méteren hatalmas vihar kapott el minket és egy órát vártunk arra, hogy kitisztuljon valamennyire az idő. Abban reménykedtünk, hogy kipróbálhatjuk azt a gyönyörű gleccserpályát, amit kinéztünk magunknak, de végül az időjárás közbeszólt és ugyanazon az úton síeltünk le, amelyiken felmásztunk. Megesküdtünk, hogy visszatérünk majd, de sajnos néhány évvel később Max az életét vesztette az Alpokban. 2012-ben néhány barátommal újra megmásztuk a Barbarát, hogy ott szórjuk szét Max hamvait. Ezúttal mellénk szegődött a szerencse és tökéletes hóban, szikrázó kék égbolt alatt síelhettünk le a gleccseren.

2018-ban aztán újra Pakisztánban találtam magam Sam és Leo társaságában. A csapatunkat erősítette még Jeremy Bernard (operatőr), Alex Blaise (producer), Hensli Sage (drónos), JR Ceron (operatőr) and Christopher Baud (biztonsági főnök). Azért jöttünk, hogy felfedezzük a Hunza-völgy varázslatos csúcsait és lenyűgöző kultúráját. Az időjárás és a hóviszonyok ismét lehetővé tették, hogy feljussunk a Barbarára és valóra váltsuk az álmunkat.

Hunsa_BY JEREMY BERNARD_01

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a felfelé vezető út nem volt zökkenőmentes. Félúton kicsit eltévedtünk, mert az útvonal, amin elindultunk végül nem a csúcsra vezetett. Néhány perc hezitálás után úgy döntöttünk, hogy továbbmegyünk a hófödte gerince és szerencsénkre így is feljutottunk a csúcsra. Helyi vezetőnk, Javed volt az első hegymászó, aki jónéhány évvel ezelőtt először mászta meg a Barbarát. 30 feledhetetlen percet töltöttünk a csúcson, majd elindultunk lefelé a gleccseren.

Az első 150 méter nagyon meredek volt és a hóviszonyok is hagytak némi kivetnivalót maguk után, így kötelet kellett használnunk. Az egész napos mászástól fáradtan haladtunk, de ez sem Leo, sem Sam teljesítményén nem érződött. Én inkább lassan, megfontoltan haladtam, ők a tőlük megszokott magabiztossággal siklottak lefelé. Hamarosan egy rövid traverzhez érkeztünk. A hó egyre rosszabb lett, bár szerencsére a terep nem volt olyan meredek, mint korábban. Egyenként megcsináltuk a traverzt, majd másznunk kellett egy kicsit. Bár csak 100 méter, mégis egy kilométernek tűnt az út a sáros sziklákon megtapadt nedves hóban. Fáradozásaink jutalmaként a másik oldalon finom porhó fogadott minket, ami aztán egészen az alaptáborig kitartott, ahol a barátaink már vártak ránk.

Hunsa_BY JEREMY BERNARD_03

Az ilyen napok miatt térek mindig vissza Pakisztánba és ott is leginkább a Hunza-völgybe. Pakisztán hatalmas ország Irán, Afganisztán, Kína és India ölelésében. A Hunza-völgy a Karakorum vonulat kínai határhoz közeli részén található. Mivel egykor itt húzódott a Selyemút, a völgyet évszázadok óta járják a kereskedők, utazók. Baltit faluja, amit nemrégiben Karimabadra kereszteltek, a völgy fővárosa. A 2600 méter magasan fekvő település környéki táj zöldje éles kontrasztban áll az alacsonyabban fekvő területek barna és a falu fölött magasodó hegyek fehér színével. A faluból négy 7,000 méteres csúcs látszik: a Diran (7266m), a Golden (7027m), a Rakaposhi (7788m) és az Ultar Sar (7388m). A táj és az itt élők egyaránt okai annak, hogy miért áll a Hunza-völgy annyira közel a szívemhez.

A Hunza-völgy lakói évszázadokon át önellátóak voltak. Gazdag termőföldjeiken minden szükségeset megtermeltek. Étrendjüknek és a hegyekben eredő, ásványi anyagokban gazdag patakok vizének köszönhetően a hunzák ritkán betegednek meg és jellemzően hosszú életűek. Földműves hagyományaik szerint a hunzák sosem zsákmányolták ki földjeiket, mindig annyit vettek el, amennyit vissza is tudtak adni. A Karakorum autóút megépülése miatt persze ma már sokkal több autó és áru megfordul errefelé, de még ma is sokan önfenntartóak és gyermekeiket is a természet tiszteletére tanítják. 

2001 szeptember 11-ig fokozatosan emelkedett a Hunza-völgybe látogató turisták száma. Az Al Kaida támadása után aztán eltűntek a turisták és a helyieknek alkalmazkodniuk kellett az új helyzethez. Pakisztán 15 éven keresztül hordozta a talibán-búvóhely bélyeget, majd a stabilizálódó politikai viszonyoknak köszönhetően lassan újra turisztikai célponttá vált.

Hunsa_BY JEREMY BERNARD_04

Ahogy az utazás előtt a Google térképét nézegettem, feltűnt egy ígéretes terep, kicsit északabbra Karimabadtól, a Khunjerab Nemzeti Parkban. Hamar rájöttünk, hogy nem is lesz olyan egyszerű eljutni ide. Kína sok pénzzel támogatja a Karakorum autóút építését és fenntartását, hogy a lehető legjobb összeköttetést biztosítsa a kínai export számára olyan fontos tengeri kikötő felé. Ennek megfelelően a kínai hatóságok szinte teljes hatáskörben dönthetnek mindenről, ami a Karakorum autóút környékén történik.

Javed azt javasolta, hogy menjünk és derítsük fel a környéket, ezúttal bakancs és síléc nélkül. Karimabadból háromórás autóúttal jutunk el a Khunjerab Nemzeti Park bejáratához. A kaput fegyveres őrök őrzik, tőlük kapunk engedélyt arra, hogy egy napig a parkban tartózkodhassunk. A következő problémát az jelenti, hogy valahogyan át kell kelnünk a folyón, mert a völgy, ahová el szeretnénk jutni a folyó másik partján húzódik. Abban reménykedünk, hogy a Google térképen látott rejtélyes vonal esetleg egy híd – és szerencsére nem kell csalódnunk. Egy pásztor megerősíti sejtésünket: végre megtaláltuk a völgyet, amit kerestünk! Azt is megtudjuk tőle, hogy ebben a völgyben még soha nem jártak idegenek és hogy van itt egy ösvény, ami egy tisztavizű forráshoz vezet. Úgy egyórás gyaloglás után elérkezünk ehhez a forráshoz és a szemünk elé tárul a gleccser. Azonnal belemerülünk a lehetséges útvonalak tanulmányozásába. Most már csak engedélyt kell szereznünk valahogyan arra, hogy néhány napig itt táborozhassunk.

Pár napnyi tárgyalás és papírmunka után engedélyt kapunk arra, hogy öt napot eltölthessünk a völgyben, persze azzal a kitétellel, hogy óvjuk a vadvilágot és nem hagyunk hátra semmit. Egy éjszakát Sost falujában töltünk, majd kora reggel nekivágunk a gleccsernek. A nap közepére elérjük a 4,400 méteren fekvő alaptábort, így úgy döntünk, hogy mászunk még egy kicsit, hogy jobban felfedezzük a terepet. Újabb két óra gyaloglás után sokkal jobban látjuk a lehetséges útvonalakat, így amint a látási viszonyok romlani kezdenek azonnal elindulunk vissza az alaptáborba.

Másnap éjjel aztán nekivágunk. A nap első sugarai a kiválasztott kuloár lábánál érnek minket. Az útvonal első része aránylag lankás, a hó jó minőségű, így gyorsan haladunk felfelé. Ahogy egyre feljebb jutunk a hó is egyre mélyebb lesz. Az út kétharmadánál vesszük észre, hogy egy hatalmas hógomba van felettünk, amit az előző nap észre sem vettünk. Mivel a nap is egyre jobban süt, inkább a biztonságra szavazunk és visszafordulunk.

Nem tudjuk meddig tart a jó idő, így másnap újra nekivágunk. Ezúttal egy rövidebb kuloár a cél, amit a mellette magasodó hatalmas gránitoszlop miatt „Zamendar kuloárnak” nevezünk el. A kuloár nyugat felé néz, így később érik el a napsugarak. 

Háromnapnyi sízés után örömmel cseréljük hágóvasra a sítalpat. Eleinte minden jól megy, de a meredekebb szakaszokon egyre kásásabb hóval találkozunk. Az 5450 méteren húzódó gerincről csodálatos kilátás nyílik a környező vonulatokra. Néhány percig a tájat csodáljuk, majd addig ereszkedünk, míg sízhető szakaszhoz nem érünk. A hóviszonyok elfogadhatóak, a kuloár maga pedig elképesztő! A tegnapra visszagondolva ma még édesebb a siker íze.

Másnap ragyogóan tiszta égre ébredünk. Kicsit furdal is a lelkiismeret, hogy egy ilyen csodálatos napot heverészéssel töltünk, de mozdulni sem bírunk a fáradtságtól. Az ötödik, egyben utolsó napon még mászunk és sízünk egy kicsit az Estelle parknak elnevezett csúcson, közvetlenül az alaptábor felett.

A Karakorum végtelen sok lehetőséget rejt magában. A hóviszonyok az Alpokhoz hasonlóak, a látvány pedig bármivel felér. A Hunza-völgy lakóinak kultúrája csak ráadás – de még milyen! Igazi paradicsom ez a hegyi sportok és kultúrák kedvelőinek. Alig várom, hogy visszatérhessek ide!

A Hunza: ski and culture in Pakistan című filmet a Banff Hegyifilm Fesztiválon láthatod a mozivásznon.

Forrás: Hunza splitboarding in Pakistan

Fotók: Jeremy BernardHunsa_BY JEREMY BERNARD_07

.container