Alex Honnold és Cedar Wright 2013 márciusában nyeregbe pattant, hogy három hét alatt annyi sivatagi csúcsot másszon meg az amerikai Four Corners régióban, amennyit csak lehetséges. A vörös sivatagi homok 45 ikonikus csúcsot másztak meg, mindegyiket a legnehezebb úton. Több toronynak ez volt az első, vagy az első szabad megmászása. Több mint 1125 kilométert bicikliztek – ebből 250-et hepehupás homokos földúton – 3600 métert másztak technikás homokkövön, hogy útjukat a navahók földjén fejezzék be, ahová szolárpaneleket vittek, hogy megújuló energiaforrást biztosítsanak annak a több ezer embernek, akik az elektromos hálózattól távol élnek. Cedar Wright az egymás között „Szenvedő fesztivál ” -ként emlegetett kalandról:
A sivatagi kalandunk valójában a kaliforniai hegyekben kezdődött, úgyhogy hadd kezdjem én is innen.
Alex Honnold és én mindig tele vagyunk rossz ötletekkel és múlt nyáron egy különösen szörnyű ötletünk támadt: Úgy döntöttünk, hogy megmásszuk Kalifornia összes 14,000 láb magas csúcsát, ami önmagában is elég merész vállalkozás. Hogy a dolog még borzalmasabb legyen, elhatároztuk, hogy a csúcsok közt biciklivel közlekedünk majd, annak ellenére, hogy egyikünk sem biciklizett még ennyit soha életében.
Alex és én nagyon hasonlítunk abban, hogy mindketten hajlamosak vagyunk alábecsülni, hogy mi mivel jár. (Valószínűleg az sem segít, hogy a tervezés sem az erősségünk.) Magam úgy vélem, hogy ez a tulajdonságom valójában egyfajta ironikus erősségem. Semmi nem fogható ahhoz, mikor az ember csak úgy belevág valamibe, lesz, ami lesz alapon. Elképesztő, hogy az ember mire képes, ha elé dobják a kesztyűt! És szerencsére általában Alex és én is hatalmas élményekkel gazdagodunk, az ilyen „elszámítottuk magunkat” helyzetekben.
Azt gondoltuk, hogy egy ilyen csúcsmászós-biciklis vakáció, közel az otthonunkhoz biztosan remek lesz, és viccből „Sufferfest-ként” [Szenvedő fesztivál] kezdtük emlegetni. Hát, a vicc visszaütött. A túra mindenben tökéletesen megfelelt a ráaggatott névnek, életünk egyik leghosszabb és legkeményebb kalandja lett belőle. Valami csoda folytán túléltük és még a Sierra-mászás történetéhez is hozzátettünk egy icipicit. Ráadásul még összeraktam egy vicces kisfilmet is arról, ami velünk történt. A filmet meglepően jól fogadta a közönség, a magazinok pedig elképesztően megdicsérték azzal, hogy ilyeneket írtak, mint „A Sufferfest valószínűleg nem nyer majd semmilyen filmes díjat, de pokolian vicces!”
A Sufferfest hátborzongatóan csodás élmény volt. A túra végén készen álltam rá, hogy azonnal eladjam a biciklimet és egy hónapig magzati pozícióban kuporogjak a kanapén. Ami Alexet illeti? A film az ő szavaival ér véget „Lehet, hogy vagyunk olyan hülyék, hogy újra valami ilyesmit csináljunk!” Akkor és ott megesküdtem, hogy soha többé nem vállalkozom ilyesmire. Az idő azonban Alexet igazolta: Sufferfest 2: Desert Alpine
